A KITASZÍTOTTSÁGTÓL A PEDAGÓGUSSÁ VÁLÁSIG

"A kitaszítottság elviselhetetlen!"  (Dr. Füzéki Bálint)

I. A KITASZÍTOTT

  Talán 3. osztályos voltam, amikor a forradalom után falura költöztünk. Apámat, a tanult "fiút" hazahívta a szülőfaluja tanácstitkárnak, mert elege lett a "gyüttmentekből". A nővéreim már középiskolások voltak, így maradtak a Nagyival Fehérváron. Anyu - ez volt a szakmája - könyvelő lett az ütött-kopott tsz-ben. Teli voltak lelkesedéssel, reggeltől estig dolgoztak. Még szerencse, hogy apai nagyszüleim is ott laktak, hozzánk közel, így a legtöbb időt velük töltöttem... 

Illetve. Illetve otthon egyedül. Mert nem fogadott be az osztályom. Miért is? Ma már - visszatekintve és pedagógus-tapasztalatokkal felvértezve is inkább találgatásnak tűnik, de más okot nemigen találok: az irigyelt városi kislány - az apja a falu vezetője - akivel a pedagógusok kivételeznek (pedig én is kaptam tenyerest is, körmöst is) - aki nagyon jó tanuló - aki mindig őrsvezető lesz, mert az ÚCSV így dönt ... lehetne sorolni. Én is utáltam volna mindezért magamat, de most engem utáltak éppen. Ha magukkal hívtak, az csak azért volt, hogy sumákban megszégyenítsenek...

Először nem mertem otthon elmesélni. Szégyelltem, hogy velem ez egyáltalán megtörténHET! Én is ettem kínomban, mint N., én is dagi lettem, így aztán újabb okot adtam a csúfolódásra. Végül Anyu egyszer észrevette kisírt szememet, és akkor elmondtam mindent. Keservesen sírva. Figyelmesen meghallgatott, és azt mondta: "Ha még egyszer sírva jössz haza, tőlem kapod a következőt! Védd meg magad!" Jó. De hogyan? 

Iskola után - szokás szerint - körbefogtak, és jött a csúfolás. Szerencsére éppen megfelelő volt a kör mérete, elkezdtem körbeforogni a kitartott táskával. Akit eltaláltam, az kifeküdt. Néhány nap múlva már engem is elhívtak a nagy próbatételre: ki mer sötétedéskor keresztülmenni a temető egyik végétől a másikig. Szó nélkül megtettem (hogy mit éreztem közben, és hogy miért nem ájultam el, ma sem tudom), így aztán fordult a kocka: elfogadtak ... VEZÉRNEK!!!! 

II. A "VEZÉR"  

"Az igazán nagy vezér másokat is naggyá tesz." (Csillagok háborúja c. film)

Bebizonyítottam, hogy erős vagyok - mindenféle tekintetben: egy ideig viszonylag jól tűröm  a megaláztatást (hogy otthon mi volt, azt nem látták); ha a tűrésidő lejár, akkor keményen visszacsapok (verés van, nem verekedés); lelkileg is erős vagyok (nem félek, vagy jól tudom titkolni); szó nélkül elviselem, néha szabályosan kiprovokálom a tanári büntetéseket; vitathatatlanul a legokosabb vagyok az osztályban, olvasottságom, műveltségem magasan a többieké fölött (a polgárcsalád igényessége fölfelé irányítja a gyereket, a műveltség pedig nagy érték)...ja, és rendkívül szerény vagyok ...

Nem tudom, mikor, miért és hogyan kezdtek el rám hallgatni az osztálytársaim. Valószínűleg a verés és a temetős történet után fokozatosan. Látták, hogy megbízhatnak bennem:

- nem vagyok "árulkodós", sőt!;  

- a leckém mindig rendben, odaadom, lemásolhatják, de mindig meg is magyarázom, ha nem értik: "Ha kihívnak felelni, hiába másoltad le, rögtön kiderül, hogy hülye vagy.";

- rajvezetőként (osztály=raj) egész jó dolgokat találok ki: 1. "Timur és csapata": H. bácsiék (idős házaspár)  két évig a pártfogásunk alatt álltak. Amikor 8.-ban elbúcsúztunk, süteményt sütött H. néni, és mindketten pityeregtek... 2. "Tanulni pedig naponta!": délután - a javaslatomra (végül is: így is mondhatjuk...) - megjelent az udvarunkban az osztályból mindenki, aki ráért, és akinek tanulási gondjai voltak. Mindent megtanultunk, az írásbeliket megírtuk, még tesi és énekóra is volt. Ellenőrzőjük is volt: kockás papírból összevarrva...JA! A TANÁR ÉN VOLTAM!!!! LEVÁLTHATATLANUL! Azt a néhány próbálkozást ("Legalább a tesit hadd én!") csírájában elfojtottam...rendes diktátor voltam, de a "nép" tűrte: végül is javultak a tanulmányi eredményeik. A szüleik mondták apámnak, hogy "Nagyon jó az, amit a Hédi csinál, de a gyerekek már jobban félnek a kis kockástól, mint az igazi ellenőrzőtől". ..

Valahogy így. Biztosan volt még más is, de ez maradt meg. Nem állítom, hogy megszerettek, sőt biztosan nem. De elfogadtak, tiszteletben tartottak. Ne szépítsük a dolgokat: szépen alárendelődtek az akaratomnak. Egyelőre még csak ösztönösen éreztem meg a NAGY TANULSÁGOT: ha egy csoport valaki ellen összetart (kezdetben éppen ellenem), az a csoport utána már könnyedén irányítható, átfordítható lesz. Mert már mindenki megtanult nem-egyénként, hanem - bizonyos mértékben - egyéni akaratát/arculatát elveszített "csoporttagként", tömegemberként létezni. Ez az ismeret minden irányító tevékenység, de a manipulálás alapja is.

Még nem tudtam, de valahol itt és ekkor dőlt el, hogy pedagógus leszek. Nem élveztem a hatalmamat (ha lehet ezt így nevezni): utáltam a naponkénti bizonyítási kényszert, a szolgálatot azért, hogy életben tartsam a tanulási kedvet (nem az enyémet, hanem az övékét!), a "timúrkodást" ... rengeteg időt vett el a saját kedvteléseimtől: beszélgetés, malmozás az Öregeimmel (ezt imádtam!); olvasás (az nagyon sok, rengeteg időt igényel, és nagyon szeretem)... 

III. SE KITASZÍTOTTSÁG, SE VEZÉRKEDÉS: felnőtté válunk  

Alig vártam, hogy vége legyen az általánosnak, és végre visszakerülhessek a magam közegébe: az elhagyott szülővárosba, Székesfehérvárra; a később már nem annyira szeretett polgári világba. Egy voltam újra a többiek között. Ám addigra már megtapasztaltam a kitaszítottság és a mások feletti "uralkodás" élményét is. És egyiket sem sikerült megkedvelnem.

A gimiben a számomra legjobb állapot következett: akkor és abban tudtam kiemelkedni, különbözni, megbecsülést szerezni, amiből jó voltam, esetleg a legjobb (versmondás, magyar és történelem). Ez teljes mértékben a tanáraimnak, és a Vasvári Pál Gimnázium egész szellemiségének köszönhető. (Ennek jobb megismeréséhez érdemes elolvasni: In memoriam...)

Akkorra már kialakult az a sajátos "bátorságom", amely inkább hasonlít a cigány vak lovának bátorságához, mint a valódihoz, és amely mind a mai napig - érintetlen formában - meg is maradt: ha igazságtalanságot láttam vagy véltem látni, kinyitottam a pofámat azonnal. Talán hárman-négyen voltunk ilyenek az osztályban. Az osztálytársaim irigyeltek érte bennünket (igaz, ezért nem kaptunk tőlük szeretetet, mert hát a saját meghunyászkodásukkal kellett minden ilyen alkalommal szembesülniük).

" Úgynevezett” tekintélyeket soha nem tudtam, és ma sem tudok tisztelni, csak azt "aki megmérettetett" és (faj)súlyosnak találtatott (legalábbis általam). Döntően ugyan morális értelemben, de nagy szerepet játszott/játszik ebben a kivívott tiszteletben a műveltség, az értelmesség és a viselkedéskultúra színvonala is (mint pl. empátia; feltétlen i gazmondás - gyűlölöm, ha valaki "mögé" kell néznem -; az elemi illemszabályok szigorú betartása; a másik méltóságának tiszteletben tartása; a becsülettel elvégzett munka... ).

  De: minden értelemben utálom és megvetem a "tolakodókat", a mindig minden helyzetben versengőket, a törtetőket, a sablon-embereket, a gátlástalanokat, a sumákokat, a tohonyákat... minek folytatni – hozzájuk nincs közöm. 

És nincs alku, és ma sincs alku...még a tanítványaim sem kivételek ez alól. Ez az alapelv, ez a közvetített értékrend, ennek kell megfelelni... nekem is - nekik is.

Ha ezt az értékrendet el tudom fogadtatni és naponta betartani és betartatni, akkor ott nem válhat uralkodóvá a megbélyegzés, a kitaszítás. Illetve: éppen azt fogja kirekeszteni a közösség (nem kitaszítani! itt nagyon finom kis distinkció van!), aki a gyengébb, a védtelenebb ellen támadva igyekszik vezéri szerepet kivívni magának.

 De ez már egy másik írás témája lehet.