 |
Magamról
Ez a legnehezebb... Próbálják ki: írjanak önmagukról!... Ugye nem könnyű?
Kezdjük úgy, ahogy szoktam, bemutatkozom: „Tőkés Szabolcsné, Hédi”. Már huszonéves koromban is „Hédi néninek” szólítottak a nálam jóval korosabb anyukák és apukák. Kapkodtam is a fejemet: kinek szólnak? Aztán megszoktam ezt is.
Magyar-történelem szakos tanár vagyok. Ha visszatekintek a pályámra, szinte minden „terepet” megjártam: kisfalu; nagyvárosi elit iskola; Budapest és a „Csikágó”, a kísérleti suli 17 nagyszerű évével és bőséges tapasztalatával; végül egy budai elit iskola. 1989-ben vettem át a Kiváló Pedagógus kitüntetést a Parlamentben.
A fiaim már felnőttek, és három unoka is sertepertél körülöttem.
Ha összegeznem kéne pályám tapasztalatait, az valahogy így nézne ki: van az iskola, benne a gyerekek, én és a kollégáim; van három szakom. Mindezekkel kell nap, mint nap valamit kezdenem. Lehetőleg úgy, hogy minden szereplő jól érezze magát...Még én is.
Számomra minden - a tanítás is - kizárólag az emberi kapcsolatokról szól. Ebből a szempontból tökéletesen mindegy, hogy egy tizenéves diákom van a „vonal” másik végén vagy az ő szülei, vagy bármelyik tanártársam, barátom, ismerősöm; netán az utcán megszólító idegen. Néha egészen „messziről” talál rám valaki, aki kutyaszorítóba került, és kapaszkodót, segítséget kér. Hogy miért éppen én jutok az eszébe, nem tudom, de nem is ez a fontos, hanem a rátalálás maga.
Nem hiszem, hogy egy bírónak többször kellene ítélkeznie egész élete során, mint egy tanárembernek röpke egy hónap alatt. A szinte mindennapi és gyors döntések kényszere ennek a pályának az egyik legfontosabb jellemzője. A szereplők és a konfliktusok váratlanul adják magukat, és muszáj megoldani, ott és azonnal. Egyetlen „odavetett” mondattal gyerekek és felnőttek sokaságának szerzünk lelkesítő, elégedett vagy éppen lehangoló, keserű hangulatot, netán egy életre kiható mély lelki sérülést...
Nem hordom a zsebemben a bölcsek kövét, ezért nem szeretek „tedd ezt” típusú tanácsokat osztogatni. Mondani mindig könnyebb, mint megtenni! Sokan „csak” ennyit keresnek: kellőképpen „idegen” embert, aki csak kérdez - ezután már maguk is meg tudják oldani a zűrzavarosnak látszó helyzetet.
RÓLAM
Az alábbi kis visszaemlékezéseket volt tanítványaim írták. Jólesnek ezek a szavak. Pedig tudom, hogyne tudnám, hogy nem mindenki gondol így vissza rám, nem mindenkinek jelentek, ha egyáltalán eszébe jutok, kedves emlékeket. De ők nem szoktak írni. Az ő oldaluk maradt üresen a 8. végén ajándékba kapott osztályalbumban. Nem lehetünk egyformán jók mindenki számára. És ez is így van rendjén.
„Nekem Hédi (néni) az osztályfőnököm volt. Anyám már nem tudta, melyik iskolába vigyen, ahol én is kibírom és engem is kibírnak. „Ugye, te rossz kisfiú vagy?” Bólintottam. „És ugye okos vagy?” Nem mertem bólintani, mert hát ott volt az ellenőrzőm is... „Ugye te mindig teljesíted, amit megígérsz? Benned meg lehet bízni. Jól látom?” Megint bólintottam. „Nekem ez a gyerek kell!” Így kezdődött, ezeket kérdezte, mondta a számomra akkor még félelmetes tanárnő valamikor 5.-ben vagy 6.-ban. Több mint 20 éve tartjuk a kapcsolatot. Büszke vagyok arra, hogy a barátomnak tekinthetem.
Ő nekem afféle iránytű. Az élethez, emberekhez, helyzetekhez való hozzáállásából eredően mindig tudja, hogy merre kell terelnie az embert. Nem, nem azt mondja, hogy ezt és ezt tegyem, "csak" megmutatja azokat a lehetőségeket, amiket az ember a helyzetéből adódóan nem lát, vagy nem akar látni.
Bármikor hívhatom, mindig nagyon örül. Az egyik legjobb dolog vele beszélgetni. Megnyugtató, pedig nem mindenben értünk egyet. De ez egyikünket sem zavarja.
Az elmúlt időszakban sokat segített: belekerültem egy érzelmi helyzetbe, amiből nem akartam, vagy nem tudtam kikerülni. Amikor vele beszélek, egyszerűen megszáll a nyugalom, és rájövök arra, hogy az egyszerű dolgokat, mennyire bonyolulttá tudjuk tenni vakságunkban.
A kedvenc filmem a Holt Költők Társasága. Nekem Ő a "Kapitány, Kapitányom!"
Rubay Ádám,
volt tanítvány és barát
„Hárman jöttünk „újak” az osztályba. Nagyon féltem attól, hogy milyen lesz az új osztályfőnököm. Az egyik ismerősöm, aki már régóta ide járt megnyugtatott, hogy „jófej”, azért én mégis féltem. Amikor először bejött az osztályba, megkönnyebbültem: nem egy szadista! Az első mondata után (ami kb. 5 percig tartott), rájöttem, hogy Hédi néni tud fegyelmet tartani, sokat beszél, és egészen furcsa módon kiszámíthatatlan: ugyan mindig pontosan tudjuk, hogy miért mi jár - és azt következetesen meg is kapjuk (jót - rosszat egyformán); rendkívül igazságos; olyan nincs, hogy ne vegye észre, ha valakinek baja van. DE! Követhetetlenül szeszélyes is. Legalább nem unatkoztunk...”
Anna (22)
„Hetedik elején kerültem Hédi néni osztályába. Minek szépíteni a dolgot: ha a szüleim nem hoznak el, kivágnak („mint a puccos macskát”- ahogy Hédi néni szokta mondani). Már az első napon őszintén és nyíltan beszélt velem, ami nagyon jólesett. Éreztem, hogy olyan ember, tanár, aki megérti az én gondjaimat is. A két év alatt voltak olyan esetek, amiket nélküle nem tudtam volna megoldani vagy „megúszni”. Csak a „sumákolást”, a hazudozást nem tűrte. Ha megmondtuk becsületesen, mit tettünk, akkor volt esélyünk (persze a megérdemelt alapos büntetés után), hogy megmaradjon köztünk a jó kapcsolat. Tulajdonképpen ezért a jó kapcsolatért, hogy ezt el ne rontsam, gürcöltem két éven át.”
Balázs (32)
Én csak arra emlékszem, hogy nekem jó volt, boldog voltam....
Ági (33)