MINDIG VAN EGY MONDAT, AMIT KI AKARSZ MONDANI...

Vannak, akik nem tudják és vannak, akik nem akarják. Mármint kimondani azt az egyet..., amiből később aztán lehet több is, ha már azon az egyetlenegyen túljutottunk.

Akik nem tudják...

Kedves, szép, értelmes kislány volt. Csak rajta múlott volna, hogy mi lesz belőle, ha a neki megfelelő család áll mögötte. Így kétesélyessé vált a játék: vagy képes lesz kitörni, és mindennek ellenére kiemelkedni, vagy lesüllyed ő is. Ezt 8.-ban elmondtam neki, amikor megtudtuk, hogy fölvették a jó nevű gimnáziumba. "Keress, ha megakadsz. Ha tudok, segítek" - ezzel váltunk el. Jó pár évig semmi hírt nem kaptam felőle. Aztán, amikor kiléptem az osztályból, ahol éppen órát tartottam, ott állt szemben a folyosó ablakánál. Szép és feltűnő fiatal nő. Mosoly, ölelés... Valami nekem nem stimmelt. Beszélt, beszélt, beszélt...én szinte semmit nem értettem abból, amit mondott. Az arcát figyeltem, a gesztusait, a mosolyogva is szomorú tekintetét. Hirtelen megállítottam:

- Van egy mondat, amit ki akarsz mondani. Ezért jöttél. Mondd ki, vagy menj el!

Keservesen sírni kezdett, sokáig csak sírt és bólogatott. Látszott, hogy nagy erőfeszítésbe kerül kipréselni azt az egyetlent:

- Kurva lettem, Hédi néni.

- Akkor elkezdhetünk beszélgetni. Hallgatlak...

Nehéz helyzet, nehéz is kimondani. Inkább fecsegünk mindenféléről, ködösítünk, és kerülgetjük, mint macska a forró kását - mert hiszen valóban "forró" - azt a súlyos, idegesítő, legbelül már régen kimondott, egyetlen igaz mondatot.

Ilyen, nehezen kimondható mondatok a szakítások mondatai is. Nem akarunk a másikon - hiszen valamikor szerettük! - nagyot ütni, ezért beszélünk mindenféléről, ha kell órákig csűrjük-csavarjuk a szavakat, mert nem tudjuk kimondani azt az egyet: "Vége van." Gyötrelmes és hosszú agónia. Ezzel kellett volna kezdeni: "Vége van." Hiszen ezt akartuk kimondani, nem?!

Ilyen, nehezen kimondható mondatok, amikor a munkahelyi értekezleten egyet nem értésünket akarjuk kimondani tekintélyes munkatársunkkal vagy éppen a főnökünkkel szemben. Hosszasan kerülgetjük, és addig finomítjuk az ellenvéleményünket, hogy az már fölér egy egyetértéssel. Rossz kedvvel ülünk vissza a székünkre: nem ezt akartuk mondani. Talán így kellett volna kezdeni: "Nem értek egyet XY-nal, mert..." És innen lehet folytatni: indokolni, érvelni...és nyitva hagyni a lehetőséget ahhoz, hogy akár tévedhetek is.

Amikor feleltetek, pillanatok alatt tudom, hogy felkészült-e a gyerek vagy nem. 5.-es koruk óta nevelem őket arra, hogyha nem készültek, akkor ne próbálkozzanak, ne húzzuk egymás idejét, tessék kimondani: "Nem készültem." Szépen beírom a karót a naplóba és az ellenőrzőbe, aztán annyi. Nincs lelkizés, mindenki tudja a dolgát, a gyerek meg azt is, hogy miben mulasztott. Bizonyára értik: nem az időhúzás elkerüléséről van szó, hanem arról, hogy VAN EGY MONDAT, AMIT KI KELL MONDANIA.  Most azt, hogy "nem készültem". Holnap azt, hogy "vége van". Holnapután azt, hogy "nem értek egyet..."

Akik nem akarják...

No, az ilyen emberektől ments meg, Uram! Engem mindenképpen, mert egy idő után elfogy a türelmem, elegem lesz a köd markolászásából, az értelmetlenül nyúlós semmitmondásból, és rákérdezek:

- Szóval: azt akarod mondani, hogy....

- Két szó közül kell választanod, hátha sikerül: igen vagy nem?

- Tehát...?!

Ez egy embertípus. Folyamatosan és sokat tud beszélni, de nem mond semmit. Ha rákérdezel, rendre kitér az egyenes válasz elől. Ködösít, maszlagol. Rettentően fárasztó. Ha nagynehezen kihámozom a végtelen szófolyamból azt az egy mondatot, és kimondom őhelyette, akkor újra kezdi a ködösítést: "nem, nem egészen erről van szó" (dehogynem!), vagy: "igen, de nem egészen így van ez" (de, pontosan így van)... és kezdi előröl. Fárasztó órák telnek el így. Később - visszagondolva arra, hogy miről is beszélgettünk - csak az üresség marad utánuk.

Hogy miért lettek ilyenek egyesek, nem tudom. Rossz tapasztalatok? Félelmek? Sima gyávaság? Valódi - ám titkolni akart - üresség? Biztosan sokféle oka van ennek is. Csak reménykedni tudok abban, hogy egyszer majd ők is ráéreznék a tisztán kimondott IGEN-ek és NEM-ek, a bennük is ott rejtőzködő EGYETLEN MONDAT tiszta kimondásának megnyugvást hozó örömére.

Akik aztán „megmondják az őszintét”

Azzal a szép: „örömére” szóval szerettem volna befejezni ezt az írást. Ám beláttam, félreérthető, ezért muszáj kiegészítenem:

Ez az írás NEM arról szól, hogy "most aztán én majd megmondom RÓLAD az "őszintét". Ez az írás NEM arról szól, hogy "majd én most megmondom, mit kell NEKED gondolnod". Ehhez senkinek nincs joga. És főként: NEM szeretném fölszaba dítani senkiben a szókimondásnak és őszinteségnek álcázott udvariatlanságokat, gátlástalanságokat, amelyeknek egyetlen céljuk van csupán: a MÁSIK ember megsértése, durva és öntelt kioktatása.

Ez az írás arról szól (arról szeretne szólni), hogy elsősorban ÖNMAGADDAL szemben légy mindig kíméletlenül őszinte. Ha pedig döntéshelyzetbe kerülsz, és már megfogalmazódott benned az önmagadról hozott döntés - mely mást/másokat is érint(het) -, akkor azt mondd ki, és ne beszélj mellé. Ha pedig a helyzet azt kívánja, akkor ne félj, és merd kimondani, amit te gondolsz (munkahelyi vita pl.).

DE: mindig, minden esetben maradj teljességgel, hiánytalanul udvarias és tisztelettudó a másik emberrel - akár az ellenfeleddel - szemben is!