SZÖGEK A KERÍTÉSBEN  

Azon gondolkodtam - miközben igen nagy örömmel láttam, hányan emlékeznek jó szívvel Montágh Imrére -, hogy a halála óta eltelt több mint két évtized alatt milyen "szépen" bővülhetne a gyűjteménye  "A BUNKÓSÁG TÜNETEI" című előadásához.

Új jelenség is akad. Míg régebben "bunkócskáink" lényegében csupán önmagukat járatták le, ma már erőt gyűjtöttek, és bugris viselkedésükkel nyomulnak előre: belekötnek az őket egyszerűen csak kikerülni igyekvő másik emberbe, rányomulnak a neveletlenségükkel, az elemi illemről mit sem sejtő - szintén elemi - közönségességükkel. Mi meg - akik "esztet nem szeressük olyannyira" - csak hátrálunk és hátrálunk. Az a helyzet, hogy észre kéne venni végre: már a falnál vagyunk, tovább nincs hátra.

Nem akkor kell jelezni, amikor már csak ordítani és ütni vagy sírni tudunk - hiszen így  "bunkócskánk" a munkáját végül is sikerrel elvégezte: olyanok lettünk, mint amilyen ő, hozzá süllyedtünk vagy feladtuk...pontosan ezt ezt akarta, és elérte -  hanem már akkor, amikor az első jeleket észleljük. Nem kell veszekedés, nem kell semmiféle cirkusz, csak csöndesen szólni vagy csak jelezni: "ÍGY NEM! VELEM ÍGY NEM!"

Én elkezdem egy - számomra mélységesen fölháborító - példával, lehet folytatni:  

Levelek: fiú az apjának

Megszólítás I.: "Szia!" - ennyi. Utána ugyanilyen rideg szöveggel valami miatt - melyben akár igaza is lehet! - durván legorombítja az apját.  Nem értem, mi a célja: végre megszabadulni az apai gyámkodás alól? Ehhez nincs szükség ennyire faragatlanul brutális stílusra. Vagy nem tudja, hogy egy ilyen stílusú levélnek  - normális esetben - sokkal súlyosabbak a következményei? Netán éppen ezt akarja: meg akarja szakítani az apjával a kapcsolatot? Vár valamiféle választ erre a levélre? Félek, annak sincs tudatában, hogy súlyosan megbántotta az apját, csak önmagát akarja - mindenáron - érvényesíteni.  És az apa? Erre mit fog lépni? Válaszol egyáltalán? Ha igen, mit lehet erre mondani?

(Helyesen így lehetett volna: Szia, Apu! Nagyon kellemetlen most erről  Neked írnom. De muszáj megtennem. Előre is kérlek, ne haragudj rám ezért. Arra szeretnélek kérni, hogy legközelebb ne tedd azt hogy,....stb) 

Megszólítás II. ( másnap): ”Szia Apu! Új... -t szeretnék venni. Mennyivel tudsz beszállni?"  És íme - helyesírási szempontból ugyan hibásan - már megjelent a Megszólított státusa: "Apu".  Miért is? Mert kérni szeretne  a fiatalember az "aputól". Tetszik tudni: attól, akinek tegnap is írt, csak akkor más stílusban. Illetve: dehogyis más ez a stílus! Most is ugyanolyan útszéli és udvariatlan, csak más a szöveg, mert más a cél. Ráadásul: ez valóban kérés? Kérni így szokás?

(Helyesen ezt kéne válaszolni az apának:  "Semennyivel, fiam." És ez akkor is így lenne, ha az első levél nem létezne...)

A példákat biztosan lehetne folytatni, de minek?!

Csak egyet tudok: EZ AZ A STÍLUS, AMELYET SOHA, SENKITŐL NEM SZABAD ELTŰRNI! AZ ELSŐ PILLANATBAN  EGYÉRTELMŰEN, ÁM UDVARIASAN  VISSZA KELL UTASÍTANI.

Különben a gátlástalanok prédájává válsz. Mert ők – éppen a gátlástalanságuk, az érzéketlenségük, az udvariatlanságuk, a tapintatlanságuk és az önzésük miatt - minden esetben tovább, sőt rád nyomulnak, és – mire észreveszed – már a falhoz is szorítottak.

Végül (és ez a legszebb az egészben): az alábbi a tanmesét éppen ettől a fiatalembertől hallottam. Van ilyen: racionálisan élmény, de morálisan köze nincs a dologhoz, mert vagy nincs moralitása, vagy az érzelmi intelligencia (EQ) hiányzik a személyiségéből. Szóval, igazából semmit nem "értett meg" belőle (szociopatának hívják a szakirodalomban):

SZÖGEK A KERÍTÉSBEN !

"Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét és összevesz valakivel. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe. Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe.

Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe.

Az apja azt mondta neki, ezentúl húzzon ki egy szöget minden egyes nap, amikor nem veszíti el a türelmét, és nem veszekszik senkivel sem. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:

- Fiam, szépen viselkedtél, de nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben. Soha többet nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel, összeveszel valakivel, és valami csúnyát mondasz neki, megsebzed. Egy ugyanolyan sebet hagysz benne, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, az örökre seb marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb ott marad örökre."